Viva Espana

Rengeteg cikk fog még születni arról, hogy miért a spanyol válogatott diadalmaskodott. Boldog-boldogtalan álomcsapatokat gyárt és álomcsapatokról szavaztat majd. Egymásra licitálnak a hozzáértők, hogy hány spanyol játékos kerüljön be az Európa-bajnokság legjobbjainak keretébe. A rasszistának induló Aragonesből hirtelen hozzáértő bölcs válik. Güiza, Capdevila és Cazorla nyer magának egy arcot az eddig homályba vesző neve mellé. David Villa és David Silva ára már nem hat majd annyira ijesztően az irántuk érdeklődőknek. Fernando Torres végleg elismert világklasszis lesz. Hirtelen megnövekszik a spanyol szurkolók száma. A Villarreal a semmiből az egyik legrettegettebb BL csapat lesz, amikor az emberek felismerik a tényt, hogy egy három Európa bajnokkal és Nihattal felálló csapat talán nem lebecsülendő. Spanyolország labdarúgása sokat profitálhat a mostani kontinensviadalból. Nem kizárólag a győzelem miatt, hanem sokkal inkább a mutatott játékból kifolyólag.

Mi azonban nem szeretnénk kiemelni senkit a válogatottból. Nem is igazán lehet, mert igazságtalan lenne játékostársaikkal szemben. Elég nehéz azt is megfogalmazni, hogy milyen könnyű és természetes volt ez a diadal. Aragones csapata olyan magától értetődő módon gázolt át mindenkin, mint az ereje teljében lévő Pete Sampras Wimbledon férfi egyesének mezőnyén. Hatalmas csalódás lett volna bármilyen más végeredmény. Hiába hangoztatta úton-útfélen a hortalezai bölcs az aktuális ellenfél esélyesebb mivoltát. Ha arra gondolunk, hogy pár éve pontosan milyen szavakkal próbálta elhitetni Reyesszel hogy jobb, mint Henry, vagy milyen vehemenciával kérdezett vissza Raúl ügyében, akkor nem nehéz elképzelni miként ecsetelte játékosai felsőbbrendűségét az öltözőben. S a játékosok partnerek voltak ebben. A barcelonai hármak önbizalomhiánya olyannyira eltűnt, hogy a döntőben már Iniesta is kapura lőtt. A Valencia és a Villarreal gerincét alkotó futballisták végre túlléptek minden olyan spanyol játékos kishitűségén, aki nem a Real Madridból vagy a Barcelonából érkezett. Casillas személyében megtalálta az ideális csapatkapitányt, aki nem kizárólag Ramosra van jó hatással, hanem a Puyol, Marchena kettős válláról is egy csomó terhet levesz.

Apró pillanat volt, mégis emlékszünk rá milyen jót tett Puyolnak, hogy a védelem irányításának minden terhétől megszabadult. Az olaszok ellen, egy felelőtlen kirohanása után megkapta a csapatkapitányi letolást. A következő szögletnél már Casillas személyesen mutatta meg neki, hogy hova kellene állnia. 50 válogatott mérkőzés után a Barcelona csapatkapitánya visszatalált a gyökerekhez és végre azt játszhatta, amiért megszerették és imádták annak idején: a csupa szív és magabiztos védőjátékot. Nem volt más feladata. Ez kellett. Mint ahogyan Marchenának egy kis alázat. Minket is meglepett, hogy mindössze két alkalommal tört ki belőle valódi énje. Először a svédek ellen, amikor Puyolt lecserélték. Állandó reklamálás, minden ítélet kommentálása, túlzott durvaság, nagyképű felháborodás és heves gesztikuláció. Mintha a Valenciában láttuk volna, ahol néha öt kapott gól után sem látta elérkezettnek a szerénység idejét. Egészen a döntőig visszafogta magát, ahol a német rugdalózás hatására kétszer is túl keményen bánt Kloséval. De ez még simán belefért. Mint ahogyan az is, hogy elől nem volt igazi vezéregyéniség. Ennyi kreatív, gyors és technikás játékossal a keretben egyszerűen nem volt szükség igazi falkavezérre, mert mindenkit maga alá temetett az úthenger. Csak mindig más ült a vezetőfülkében.

Talán az olaszok szerencsétlensége, hogy ők kibírták kapott gól nélkül, mert most azt is gondolhatják, hogy Pirloval és Tottival újra jók lesznek. Pedig el kell árulnunk, hogy Iniesta, Fabregas, David Silva, Ramos, Torres, Cazorla és De la Red még négy év múlva is maximum optimális focistakorban lesz. Az első mérkőzés előtt azt írtuk, hogy miközben a legtöbb válogatott a múltjából él, a spanyol az egyetlen, amelyiknek csak a jövője fényes.

Már a múltja is.